Meeting

Emily kétségbeesetten fürkészte az út szélét, egy egészen ici-pici parkolóhely után kutatva. Három ujját összeérintve, ahogyan az agykontrollban tanulta, mondogatta hangosan : kérek egy helyet, kérek egy helyet….. Nem akart a számára oly fontos találkozóról késni. Soha nem szokott késni. Pontos és megbízható. Ha megígéri, hogy valahol ott lesz pontban négykor, akkor ott is lesz, akkor is, ha cigány gyerekek potyognak az égből.. Erről volt híres. De a nagyvárosi, délutáni csúcs kifogott rajta. Nem akart elkésni. Az a férfi hívta találkozóra, akit évek óta rajongásig szeret. Ezerszer eljátszott a gondolattal, hogy hogyan fog megtörténni, és semmiképpen nem így képzelte. Egyre idegesebb lett. Remegő kézzel tolta el arcába boruló vörös hajtincseit. Belenézett a visszapillantó tükörbe…..a szemfestéke elkenődött….még ez is…..Az égiek most nem segítenek neki. Na nem mintha eddig sok segítséget kapott volna. Hányszor de hányszor szitkozódott kínok között, könnyektől ázva, a földön csúszva fájdalmában…..sem isten, sem angyal, sem Aphrodité nem segített neki…..megcsalta a kártya, megcsalták az álmai, az intuíciója…..nem tudott közelebb kerülni az imádott férfihoz, pedig megígérték neki. Évekkel ezelőtt egy reggel arra ébredt, hogy egy férfi hang szól hozzá . Ezt mondta neki : “Nézz fel az égre, és gondolj rá! Isten megadja neked azt a férfit, akit annyira szeretnél”. Hitt neki. Elhitte Istennek, hogy megkaphatja őt. Azóta eltelt 3 év…..

Egy autó nagy gázzal hajtott el előtte. Fellélegzett….gyors manőverrel leparkolt a helyére. Az óra 4.10-et mutatott. Elkésett. Csúnyán. És ha nem vár rá? Ha megunta a várakozást? Ha megbízhatatlannak tartja? Istenem, most segíts!!! Kiszállt az autóból, és futott…..csapzodtan, riadtan nyitott be az étterembe. Túl nagy lendülettel. A vendégek mind felkapták a fejüket . Emily úgy érezte magát, mint egy csapzott veréb…..szánalmasnak, szerencsétlennek. A pincér kedvesen rámosolygott, és mielőtt szóra nyithatta volna a száját, készségesen az asztalhoz kísérte. Az asztalhoz, ahol már várt rá Joe. Emily lába a földbe gyökerezett. Erre a pillanatra vágyott évek óta. És most itt áll, egy kéznyújtásnyira az imádott férfitól, és olyan szánalmasnak érzi magát, hogy legszívesebben megfordulna, és fejvesztve menekülne világgá…  Joe kedvesen mosolygott. Haragnak, neheztelésnek nyoma lesz látszott rajta. Emily-hez lépett, és gyöngéden megpuszilta. Azok a csodás, borsotás puszik, amit Emily annyira imádott. Sokszor kapott. Hol cuppanós, baráti puszikat, hol finom, lassú, érzékieket….Ezektől mindig elolvadt. Úgy érezte, ez több holmi baráti üdvözlésnél.

Joe lesegítette a kabátját, és hellyel kínálta. Emily zavartan magyarázkodott :

-Ne haragudj, ez a forgalom…..soha nem tudom megszokni. Nem találtam parkolóhelyet. Bocsánat! Nem szoktam elkésni

A férfi mosolygott. – Semmi baj, elintéztem addig néhány telefont. A lényeg, hogy itt vagy….

Igen – mondta Emily – a lényeg, hogy végre itt vagyok .

Az asztaluk a terem legvégén volt, egy diszkrét boxban. A férfi ismert orvos, szinte mindenhol felismerik a városban. Szeretett volna egy kicsit elbújni a kíváncsi szemek elől. Ráadásul mindketten házasok ……ami ugye nem egy elhanyagolandó körülmény jelen helyzetben. Emily-nek tetszett ez a diszkrét, félhomályos környezet. Az asztalon gyertya égett. Szereti a gyertyákat. Joe megfogta a nő még mindig remegő kezét, és magához húzta…..az ajkához emelte, és gyöngéden megpuszilta. Többször is. Nem először fordult elő. Úgy egy évvel korábban a rendelőben is ezt tette, ami olyan fokú gyöngédségre utalt, amit Emily azóta sem tudott megmagyarázni magának.

-Örülök, hogy eljöttél – mondta Joe

-Én is –

A férfi még mindig ajkánál tartotta Emily kezét, és mélyen egymás szemébe néztek. Itt a lehetőség-gondolta Emily- Amire oly rég óta vágyom. Most nekem kell lépnem, nekem kell tennem valamit, amiből számára is egyértelmű, hogy mit érzek iránta…. Csak nehogy elszúrjam. Mi van, ha Ő mégsem így gondolja? Mi van, ha nevetségessé teszem magam? – cikáztak a gondolatok a fejében. Istenem, most segíts! Ne hibázzam el! Ne szalasszam el a lehetőséget!

De hiába a sok aggodalmaskodó gondolat, ebben a pillanatban a másik kezével megérintette a férfi arcát. Borostás volt, mint midig. Imádta a borostáját. Tenyerében tartotta gyöngéden a férfi arcát, akinek egyáltalán nem volt ellenére. Emilyt melegség járta át. Oly régóta vágyott erre, hogy megérinthesse….és most itt ülnek egymástól alig pár centire, kezeikkel összefonódva egy romantikus, intim légkörű vendéglőben, gyertyafény mellett…… A vágyai beteljesülése megkezdődött…. Az idillt a pincér törte meg, aki cseppet sem diszkréten megjelent, hogy felvegye a rendelést…

Szétrebbentek. De valami történt köztük. A csillogó szemeik mindent elárultak. Emily úgy érezte, talán csak álmodik, és nem is történhet meg vele ez a csoda.

A következő egy óra jelentéktelen csevegéssel, nevetgéléssel telt el. Semleges dolgokról a munkájukról, közös ismerősökről beszélgettek. Kerültek minden személyes témát…..gyerekekről, családról. Nagyokat nevettek, ettek egy keveset. Könnyű salátát és fagylaltot. Csokoládét. Mindketten imádják a csokoládét. Emily szíve hirtelen belesajdult egy gondolatba. Lehet, hogy csupán barátkozni akart fele Joe, és semmi többet? De hát akkor mi volt az a jelenet a megérkezésekor? Elszomorodott. A férfi észrevette.

-Mi a baj? – kérdezte és közelebb húzódott hozzá

-Az égvilágon semmi- mosolyodott el Emily,  de a szemében fájdalom honolt

Egészen közel ültek egymáshoz. Joe ismét a kezébe vette a nő kezét és az arcához simította. A másik kezével megfogta az arcát. Még közelebb hajolt hozzá. Már érezték egymás légzését. A szemeikben az a sejtelmes csillogás, a tekintetük egybe forrt…..az asztal alatt lábaik egymáshoz simultak….minden porcikájuk kívánta a másik közelségét…. szájával megérintette Emily száját. Várta a nő reakcióját. Egy könnycsepp gördült le Emily szeme sarkából……álmai válnak most valóra….megcsókolja őt az imádott férfi. Ennyi év reménytelen szerelem, sóvárgás és vágyakozás után….végre megcsókolja. Most aztán el ne szúrd, gondolta. Szorosan magához húzta a férfi a fejét, és átadták magukat egy szenvedélyes csók varázslatos pillanatának. Megélni a pillanatot, a MOST varázsát. Ezt tanulta Emily az elmúlt években. Minden idegszálával a csókra koncentrált. A férfi ajkaira, ízére, illatára. Az ölelésre, mely egyre szorosabbá vált. A lábaik összesimulására. A kezek játékára. Ó, bárcsak soha ne lenne vége…..de vágyaiknak gátat kellett szabni….Lassan elvált száj a szájtól, kicsúszott a kéz a kézből…..szétrebbentek a lábak…..hiszen a hely nem volt alkalmas a folytatásra. A tapintatlan pincér ismét megjelent, hogy elvigye az üres tányérokat, és megérdeklődje, kívánnak-e még egyebet. Joe telefonja megszólalt. A műtőbe hívták, indulni kellett. Fizetett, majd kiléptek a hideg januári utcára. A sötét, gyertyafényes box meghittsége egy pillanat alatt szertefoszlott, diszkrét védelme a zajos utcán elillant. Joe elkísérte Emilyt az autójáig. Megköszönték egymásnak a kellemes délutánt, majd két baráti puszival búcsúztak el. Aztán tovább sietett. Várták a betegei. Emily beült az autójába, de nem indult el. Nem tudta helyre tenni az eseményeket. Végtelenül boldog volt amiatt, ami történt köztük. Mert igenis történt. Ez a szenvedélyes csók, az egymás iránt mutatott vágy valaminek a kezdete. Nem tudta, mit gondoljon. Évek óta erre vágyott, és most teljesült a vágya. De hogyan tovább. A családjára gondolt, a férjére, akit már egyáltalán nem szeretett, és a gyerekeire, akiket viszont nagyon. Majd Joe-ra, és az ő feleségére és gyerekére. Sok ember fog sérülni, ha a vágyaik beteljesülnek. Vajon joguk van ehhez? Vagy inkább fojtsák el egymás iránt érzett vonzalmukat, és éljenek ezzel a keserves fájdalommal tovább? Vajon érdemes őrlődni ilyen gondolatok között, vagy inkább engedni kell, hogy az élet folyjon a saját medrében, és legyen úgy, ahogy lennie kell? Vajon elkerülhetjük a sorsunkat? Van egyáltalán előre megírt sorsunk? Ki lehet térni előle? Valahol ezt olvastam : “Az élet osztja a lapokat, de hogy hogyan játszunk vele, az már rajtunk áll.”